25. fejezet

Sziasztok! 

Elnézéseteket kérem, hogy ennyit késtem vele, de végre itt van, elhoztam :)

Kellemes olvasást, és szép éjszakát :)

Ki vagy?

Anneliese egy órányi olvasás után tette le a könyvet. Ujjai a ciralak bundájába túrtak, aki egy fél órája az ölébe kéretszkedett. Shaitan azóta nem is mozdult, szemeit behunyva feküdt nem messze tőle. A fülei megrezzentek, sárga szeme a feltápászkodó lányra villant.

– Ne néz így Éjfélre! – rótta meg Anneliese, ahogy meglátta, hogyan tanulmányozza a ciralakot.

– Biztos tetszik neki – szólt egy hang mellőle. Nevra derűs arckifejezéssel támaszkodott neki egy könyvespolcnak.

– Vagy csak felakarja falni.

– Nem eszik macskákat.

– Az nem zárja ki azt, hogy ne csócsálná meg, ha alkalma adódna rá.

– Shaitan nem bánt senkit. Úgy látom, jól kijöttök. A végén még féltékeny leszek.

A lány megrántotta a vállát.

– Csak lefeküdt ide.

– Shaitan nem fekszik le csak úgy mindenki mellé. Kedvel téged. – Anneliese somolyogva vakargatta Éjfél füle tövét.

– Ez rólad nem mondható el, nem igaz?

Nevra nem szólt semmit, csak közelebb osont hozzá. Keze a lányéra simult, lehelete az arcát simogatta. Úgy tűnt, mint, aki durcás.

– Nem fekszem össze mindenkivel. Ezzel most megbántottál.

– Nem tűnsz megbántottnak.

– Mert rád nem tudok haragudni. – ujjai felsiklottak Anneliese karján. Éjfél közéjük préselődött, tiltakozó nyávogással értek földet a mancsai, szemrehányó tekintetét már egyikük sem látta.

A lány remegő lélegzettel hagyta, hogy Nevra magához húzza. A szája mohón tapadt az övére, nyelve finoman szétfeszítette a lány ajkait. Melegség édes bizsergését érezte az egész testében, úgy érezte menten meggyullad. Hagyta, hogy a fiú a könyvespolcnak préselje őt, érezte, hogy a könyvek a hátába vájnak, de a pólója alá becsúszó kéz elfeledtette vele. A szíve hangosan vert a mellkasában, a lány biztos volt benne, hogy a fiú is tisztán hallja. Csak az övék volt a pillanat, az érzelem, mely mindkettőjükben ott lobogott.

Érzelem

Anneliese elhúzódott. Ezt ő érezte vajon? Igaziak az érzelmei vagy csak a tündér szíve generálta? Megijedt. A testét égető melegség kihűlt, helyét bizonytalanság vette át. Eddig Nevrában nem volt biztos, most már önmagában. Hogyan is szeretheti őt, ha nem is tudja, hogy valóságos-e? Hogy ezek az ő érzelmei?

– Mi a baj?

– Ez… nem tudom, hogy ez igaz e.

– Már megbeszéltük. Mondtam, hogy…

– Nem! Úgy értem – a fiú arca lehomályosult, ahogy könny szökött a szemébe. – Magamban nem tudom, hogy bízhatok e már. Ezeket én érzem? Vagy valaki más? Ez egyáltalán én vagyok?

– Persze, hogy te vagy – a fiú nyugtalólag végig simított a lány arcán.

– Nem tudhatod. Én sem tudom. Nem tudok már semmit – suttogta. A bizonytalanság, és a kétségbeesés vasmarokkal szorította, fojtogatta. Úgy érezte mindjárt megfullad. – Nem is lehetnék itt, ha nem Eilidh szívét kapom meg.

– De itt vagy, és ez a fontos.

– Igen, de mekkora rész vagyok én? Ha Eilidh szíve kihatott a testemre, könnyen lehet, hogy az érzelmeimre is. A lelkemre. – Anneliese megrázta a fejét, és kibújt a fiú karjaiból. – Nem tudom, hogy ez helyes e így.

– Anneliese…

– Sajnálom, de… ez így nem megy. – a lány elfordult Nevrától, léptei hangosan csattantak a padlón a néma csendben. Kivágta az ajtót, majd rohanni kezdett.

Néhány percnyi céltalan mászkálás után a szökőkútnál kötött ki. A moha és az inda feltekeredett a sziklára, a kristálytiszta víz felszínén tavirózsák úsztak. A sárga színű, ellipszis alakú furcsaságok vizet sírtak magukból, ami lágyan ömlött két hatalmas tányérba, hogy aztán a tóba zubogjanak. A halk csobogás megnyugtatta, a puha fű szinte elringatta a lányt. A kék égen bárányfelhők úsztak, de hiába volt csendes körülötte minden, a gondolatai kaotikusak voltak.

Otthon, a Földön sosem volt ennyire bizonytalan abban, hogy a személyiséget, az érzelmeit befolyásolta e a szív, amit belé helyeztek. Próbált visszaemlékezni, hogy milyen volt előtte, de nem tudott. Csak a gyengesége halvány maradéka ragadt meg agytekervényein, a mindennapos fáradtság. A szülei sosem említették, hogy megváltozott volna. Most azonban biztos volt benne, hogy mást mondanának. Amióta ide került, az élete fordulatot vett, és rá kellett jönnie, hogy talán saját magát is elveszítette, nem csak az otthonát. Egyáltalán visszamehet így valaha is? És mi van Nevrával? Azok tényleg az ő érzései? Honnan tudhatja meg, hogy igen?

Anneliese behunyta a szemét. Legszívesebben ceruzát ragadott volna, hogy lerajzolja a bensőjébe keletkezett káoszt. Habár úgy gondolta, hogy egy papírlap nem is lenne elég. A zűrzavar túl nagy volt ahhoz.

A békés hangulat lassan kezdte álomba ringatni. A lány nagyot sóhajtva kulcsolta össze a kezét a hasán, hagyta, hogy elringassa a víz csobogása. Ám a mögüle érkező nesz hamar kirángatta a kellemes pillanatból. A szempillája megrezzent, de nem nyitotta ki a szemét. A fülét hegyezve próbált rájönni, hogy ki vagy mi lehet az, de nem tudta beazonosítani. A köpönyeges alak – Morganit – hirtelen bevillanó arcára azonban felült. Kizárt, hogy ő lenne az. Vagy lehetséges? Biztos csak túlzásba viszi. De hiába forgolódott, minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. A lány viszont megtanulta, hogy sokszor nem minden az, aminek látszik.

– Van itt valaki? – a fák és a bokrok nem voltak túl magasak, de annál terebélyesebbek. Könnyen megeshetett, hogy valaki elrejtőzött mögüle.

Anneliese feltornázta magát, keze a derekára siklott, de csalódotton vette észre, hogy nem volt nála a tőre. Hogy is lett volna? Nem hitte volna, hogy a főhadiszállás terültén belül szükség lenne rá, így nem csatolta fel. De ki tudhatta? A Ziláltaknak is sikerült betörniük, habár akkor nem védte a területet pajzs, melynek halk zümmögését még innen is hallotta.

– Ha van itt valaki, lépjen elő! – szólt Anneliese még egyszer, lassan oldalazva a fákhoz. Az erdőben történtek óta talán túlzottan is óvatossá vált, ha neszt hallott.

– Bú! – Anneliese megperdült, megbotlott a lábaiban, ahogy ijedtében hátrált. Egy lány állt vele szemben, ajkán csintalan mosoly függött. Arcát félig fekete, félig rózsaszín tincsek keretezték, zöld szemeiben kíváncsiság csillogott. Fekete felsőjén húzódó arany csíkok megjelentek a rövid, mély rózsaszín nadrágján és fekete csizmáján is, narancsos színű öve tökéletesen illett a nyakláncához. Vékony csipke fedte a lábait, és karjait, melyeket lustán összefont maga mögött. Sosem látta még a lányt, de arcának finom ívében, s szemének csintalan villanásában volt valami ismerős.

– Ki vagy te?

– Karennek hívnak. Sajnálom, hogy megijesztettelek.

– Akkor miért csináltad? – a lány elvigyorodott, s megvonta apró vállait.

– Hát, te ki vagy?

– Anneliese.

– Ó – Karenn szemei elkerekedtek – Szóval te vagy a tündér szívű lány. Érdekes.

– Tündér szívű? Szóval már így hívnak? – húzta fel a szemöldökét Annelies. Először Zilált ölőnek hívták, most meg ez…

– Itt elég gyorsan terjed a pletyka. Tényleg igaz?

– Azt hiszem.

– Hmm – Karenn elgondolkodva nézett végig a lányon.

– Nem láttalak még eddig.

– Küldetésen voltam. Nem rég értem vissza. Igazából Alajéát kerestem, de amikor megláttalak, kíváncsi lettem.

– Egész végig figyeltél?

– Talán – rántotta meg a vállát újra egy könnyed mosoly kíséretében. Anneliese nem tudta, hogy hátborzongatónak tartsa e, vagy sem. Karenn észrevétlen mozgása óva intette a lányt. Ki tudja, ki van körülötte, úgy hogy ő még csak nem is tud róla.

Karenn elvigyorodott.

– Ne vágj ilyen képet! A láthatatlanság egész hasznos tud lenni, főleg ha az ember valami bizalmasat akar kihallgatni.

– Kémkedsz mások után?

– Szeretem tudni mi folyik körülöttem.

– És ha lebuksz? – kérdezte Anneliese felnevetve. Talán kicsit rémisztő volt a gondolat, hogy szemmel tartják, de a lány derűs viselkedése kétségtelenül jót tett neki. Egészen megkedvelte.

– Nem szoktam. Na, és te mindig ilyen búskomor vagy?

– Nem. – úgy tűnt, mintha vitatkozni akarna, de aztán meggondolta magát.

– Láttad valahol Alajéát? – Anneliese megrázta a fejét. Már napok óta nem látta a szirént. –És segítesz megkeresni?

A két lány együtt sétált a kikövezett úton a kertben, beszélgetésüket csak a piac zaja törte meg. Anneliese elgondolkodva meredt a fekete-rózsaszín hajkoronára maga előtt, míg ki nem értek a nyüzsgő tömegből. Még mindig nem tudott rájönni, hogy honnan ismerős a lány, és ez bosszantotta. Még akkor is ezen kattogott az agya, amikor órákkal később a szobája felé tartott. Lábai azonban megtorpantak, ahogy néhány méterre az előtte ácsorgó alakokra villant a tekintete. Felismerte Nevra kócos, fekete haját, és a nyakába csimpaszkodó lányt.

Karenn