4. fejezet

4. fejezet

Az első nap fényében

A hold sarlója tompán világította meg a kertet, a sötét égboltot csillagokkal hintették tele. Ahogy a lány a fűben feküdt, és bámulta azt a milliónyi világító pöttyöt, elhitte, hogy otthon van. Hogy a kertjükben fekszik. Hogy a kistestvérei mellette vannak. Azonban, ahogy kinyúlt oldalra, csak a fű csiklandozta a tenyerét. Egyedül volt.

Továbbra se tudott másra gondolni, mint az előbb történtekre. Miiko azt mondta, hogy a teszt nem hazudik: igenis tündérvér folyik az ereiben. Ennek fejében itt kell maradnia. Anneliese nem tiltakozott nagy erővel, de nem is mondott le arról, hogy haza menjen. Habár már nem is tudta hova tartozik. Emberként nevelkedett, de tündér származása ide húzta. Csakhogy ez a hely nem az ő otthona volt. Megtudná szeretni, viszont a családja nem itt van. Egyáltalán nevezheti őket a családjának? Immár teljesen összezavarodott. Azt tudta, hogy Jack és Melody csak a féltestvérei – apai ágon. Az édesapja meg nem lehet tündér. Nem igazán tudta elképzelni annak. Netalántán az édesanyja? Viszont ő évekkel ezelőtt meghalt, ha akarná, se tudná megkérdezni. Vagy talán van egy tündér őse? Esetleg örökbe fogadták? Hogy mennyire furdalta most már a kíváncsiság!

– Itt lenni – a lány összerezzent az öblös hangra. Nem vette észre, hogy a varacskosdisznó fejű, robosztus testfelépítésű ogre megjelent mellette. Ha jól emlékezett, Jamonnak hívják.

– Bocsánat! Kerestél?

– Miiko mondani: szoba.

– Szoba? Úgy érted szobát kapok? – Jamon bólintott, majd neki lódult. A lány sietősen leporolta magát, és igyekezett utol érni. Hát, legalább szobát kap. Remélte, hogy nem kell megosztania senkivel. Egyedül szeretett aludni, csendben. Így is rosszalvó volt, és gyakran felébredett az éjszaka közepén. Néha órákig gubbasztott a paplan alatt, és számolta a szobája plafonján felfestett csillagokat. A lány gondolta, hogy itt nem lesznek holmi világító csillagok a szobájában, de arra nem számított, hogy matraca sem. Sőt. A szoba teljesen lepusztult volt. A halvány rózsaszín falakat a penész ette, a padló elszálkásodott, és maga a berendezés is elég foghíjas volt.

Anneliese kétségbeesetten fordult Jamonhoz.

– Jamon, ugye ez csak vicc? Ez a szoba… lepusztult. Kizárt, hogy itt aludni tudnék!

– Mikor te fáradt, jó lesz.

– Kérlek!

– Ha nem tetszik, kérdezni Miiko – a lány felsóhajtott. Nem igazán hitt abban, hogy Miiko foglalkozni fog a panaszával, ami be is igazolódott. Anneliese elpirulva, ökölbe szorított kézzel tűrte, hogy a rókalány ingerülten kioktassa, és visszaküldje a szobájába, míg a többiek közbe nem léptek. Miiko felhúzott szemöldökkel hallgatta őket, majd felemelte a kezét.

– Beleegyeztem abba, hogy itt maradj, de a gondodat nem fogom viselni. Azonban, ha annyira akarjátok, legyen: javaslom, hogy az egyik gárda vezetőt kérd meg, hogy tegye rendbe a szobát.

– Mi? – pislogott a lány. A fiúk nem tűntek túl boldognak, de nem szóltak, ámbár úgy tűnt, Ezarel boldogan kifejtené a véleményét.

– Megengedem, hogy kiválaszd az egyiket, hogy tegye rendbe a szobád. Ezarel, Valkyon, vagy Nevra? – Anneliese a legkevésbé sem gondolt erre a megoldásra. Vajon kit kérjen meg? Egy pillanatig hezitálva vette őket szemügyre, majd szólásra nyitotta a száját.

– Hát… Nevra? – a fiú felsóhajtott.

– Köszi, a melót…

– Megbízom az ízlésedben – vonta meg a vállát a lány.

– Jól van. Akkor ezt megbeszéltük. Nevra holnap neki lát a szobádnak. Van még kérdés?

– Ööö… hol fogok most aludni? – inkább kint alszik a szabad ég alatt, minthogy eltöltsön egy éjszakát is abban a szobában. Miiko nagyot sóhajtott.

– A mai napon majd alszol valakinél. Ki fogadja be?

– Én nem – szólt Ezarel – nem akarom egész éjjel a horkolását hallgatni.

– Nem is horkolok! – tiltakozott a lány. Legalábbis még sosem említették neki…

– Én szívesen befogadom. Elvárok némi ellenszolgáltatást a szobáért cserébe – vigyorgott pimaszul Nevra, mire a lány elpirult.

– Ó, nálam aludhat – felelte mosolyogva a pikkelyes lány.

– Remek. Akkor ez el is dőlt. Alajéánál alszol. Van még valami? – Anneliese nem akarta szóba hozni a ruhát, így megrázta a fejét. Miiko elégedetten konstatálta, majd jó éjszakát kívánva kisietett a teremből. A lány csendesen követte Alajéát a szobájába.

A helyiség kék árnyalatokban fürdött, úgy érezte magát, mintha vízben lenne. Az ágy kagyló formájú volt, a puha szőnyeg tengericsillagot ábrázolt. Alajéa csacsogva lépett oda a kék bársony függönyhöz, kizárva a leskelődő holdat.

– Hihetetlen, hogy Nevra csinálja majd a szobádat! Bárcsak nekem is lenne ilyen szerencsém!

– Miért? Nagyon szép a szobád!

– Lehet – görbült le a szája, végig vizslatva a szobáját. – De nagyon kíváncsi vagyok a tiedre! Nevrának nagyon jó az ízlése. Vagyis gondolom. Még sosem láttam a szobáját, de biztosan nagyon jól nézhet ki! – Alajéa lelkesedése kicsit kimerítette a lányt, így finoman megérdeklődte, hogy merre találja a fürdőszobát. Az vidáman mutatta meg neki, még néhány ruhadarabot is felajánlott neki éjszakára, de Anneliese udvariasan visszautasította. Alajéa ruhái túlságosan is… merészek voltak az ő ízléséhez képest, és amúgy se szerette mutogatni a sebhelyét. Szívesebben maradt a saját – még ha kicsit koszos is – öltözékében. Végül húsz perc múlva a lánytól kapott takaróban, párnával a feje alatt feküdt a puha szőnyegen. Nem volt túlzottan kényelmes, de inkább ez, mint az a szoba.

Némán hallgatta Alajéa halk szuszogását. Álmos volt, de nem tudott elaludni. Egyfolytában járt az agya. Fogalma sem volt, mennyit virrasztott, míg végre eltudott aludni. És mintha akkor is hallott volna valami halk suttogást. Vagy csak a kimerültség volt az oka? Nem tudott megbizonyosodni róla, mert az álom elnehezítette a szempilláit, és magával sodorta.

Anneliese hangos csattanásra ébredt. Álmos szemekkel könyökölt fel. Alajéa épp visszapakolt néhány könyvet az asztalra, sajnálkozó tekintett vetve a lányra.

– Bocsi! Véletlenül levertem őket. Olyan ügyetlen vagyok!

– Nem, semmi baj. Velem is előfordul – elgémberedett végtagokkal kászálódott fel.

– Megyünk reggelizni?

– Hát, én még elszaladok a fürdőbe, de te menj nyugodtan!

– Ó, de biztos? – a lány mosolyogva bólintott, majd a tornacipőjét a kezébe véve, kilépett az ajtón, végig menve a folyosón, míg el nem érte a fürdőszobát. Bárcsak eszébe jutott volna egy fésűt kérni Alajéától! Így a kezével igyekezett a csomókat kifésülni a hajából, nem nagy sikerrel. Végezetül kontyba csavarta a haját, és egy gyors mosakodás után kész is volt. Már amennyire lehetett tiszta ruha, hajkefe, és fogkrém nélkül… remélte, hogy nincs kellemetlen szájszaga, de nem tudott mit tenni ez ellen. Majd reggeli után kunyerál valakitől fogkrémet.

Anneliese még egy pillantást vetett a tükörképére, majd a kilincs után nyúlt. Esetleg, ha iparkodik, még utol éri Alajéát. Megpróbálta elmagyarázni merre találja az étkezőt, de jobban örült volna, ha valaki ismerőssel megy. Sejtelme sem volt, miként működik itt az étkezés – habár Alajéa mondott valamit a fejadagokról –, de azt tudta, hogy nem szeretne az első napon magányosan üldögélni. Vajon itt is vannak klikkek?

– Hé! Vigyázz már merre mész! – a lány összeütközött valakivel, és az egyensúlyát elvesztve, fenékre esett. Kezdett elege lenni ebből.

– Figyelj oda te! – háborgott a lány. A tizenéves fiú mérgesen nézett le rá. Fekete, szénakazal hajába vörös tincsek vegyültek, narancsszínű szeme illet a lila ruháját diszitő aranyos motívumhoz. Farkas fülei, és farka volt, ami akárcsak Miikóé, mintha dühösen rángatózott volna.  

– Még mit nem. Tudod, te ki vagyok?

– Egy felfuvalkodott piperkőc? – a fiú elvörösödött, de még mielőtt visszavághatott volna, Nevra jelent meg.

– Nicsak, ki van itt! – Nevra felhúzott szemöldökkel nézett a vérfarkas fiúra, aki idegesnek tűnt.

– Ne-Ne-Nevra…

– Ismeritek egymást?

– Persze. Króm Eel gárdájának a legfiatalabb tagja, aki el van késve a beszámolójával. Megint.

– Szállj le rólam, jó? Egy kicsit több időt vett igénybe, mint gondoltuk!

– Ismerd be, hogy szereted elvesztegetni az idődet!

– Mert, aki a lányok szoknyája után fut a küldetése teljesítése helyett, az nem vesztegeti az idejét!

– Dehogy – válaszolta Nevra. A lány még mindig a földön ült, kíváncsian követve a beszélgetést, míg Króm durcásan el nem viharzott.

– Na, gyere! Felszedlek – vigyorgott a fiú, felsegítve Anneliese-t a földről.

– Elég viharos a kapcsolatotok.

– Szeretem piszkálni a kis taknyost.

– Igen, azt észrevettem – a fiú erre csak somolygott.

– Reggeliztél már?

– Nem. Épp oda készültem.

– Remek – a lány csendesen baktatott végig a folyosón a fiú oldalán. Egy ideig nem szólt egyikük sem, bár Anneliese a szeme sarkából látta, hogy Nevra őt figyeli. Ettől zavarba jött, érezte, hogy az arca felforrósodik. Igyekezett kibontania a haját, hogy az arcába hulljon, és eltakarja az árulkodó pírt. Ettől függetlenül nem tudta megállni: meg kellett kérdeznie, hogy mit bámul.

– Téged.

– Igen, azt észre vettem. De miért?

– Mert szép vagy – erre még jobban elpirult.

– Hát… köszönöm. Te se vagy épp ronda.

– Sőt, egészen bámulatos vagyok.

– Ezt nem mondtam – tiltakozott a lány.

– De tudom, hogy gondoltad. Valld be: egész éjszaka rám gondoltál.

– Tény, hogy nem tudtam aludni este, de akkor se rád gondoltam.

– Majd fogsz – mosolygott szemtelenül a fiú. Anneliese erre csak sóhajtott, hagyva, hogy Nevra beterelje egy ajtón, át az éléskamrán az étkezdébe. Mint az épület többi helyisége, ez is kupolaszerű volt, meleg színekkel összehangolva. Az ablakon benyújtózkodó napfény csíkokat vetett a körlakú asztalokra, még otthonosabbá téve a helyet. Csak páran lézengtek, ami meglepte a lányt.

– Ülj le valahova. Én hozok harapnivalót – ezzel el is tűnt. Anneliese tanácstalanul fordult körbe, majd a legközelebbi asztalhoz lépett. A finoman megmunkált fa szék nem volt túl kényelmes, örült, hogy nem kell sok időt itt töltenie. A fiú is nem sokára visszatért, két tálcát egyensúlyozva. A lány gyanította, hogy nem lesz mindig ilyen jó dolga.

– Jó étvágyat – Anneliese viszont kívánt, majd neki látott. Nem volt túl nagy adag, de nem panaszkodott. Jó ízűen ette meg a kis szelet mézes vajas kenyerét, és itta meg a pohár tejét. Közben Nevrát hallgatta, akit megkért, hogy meséljen a fejadagokról, s tájékoztassa a fontosabb információkról. Úgy gondolta, ha már itt kényszerült töltenie az idejét, nem árt tudni ilyesmit.

– Szóval tulajdonképpen Eel gárdája Eldarya lakóit segítik? – Anneliese a könyvtárban ült az egyik sarokban elhelyezett babzsákon, figyelmesen hallgatva Kerót. A férfi nem sokkal a reggeli után találta meg őket, és kérte, hogy tartson vele. Azóta kitöltötték a gárda tesztet – ami szerint az Árnyék gárdában a helye –, és megkapta a familiárisát. Az a színes tojás volt, amit Mery anyukájától kapott. Keró úgy vélte, hogy megfelelő lesz a számára, főleg, hogy ajándékba kapta, így a ciralakja épp az inkubátorban kelt, mellette a földön. Otthon nem tarthattak cicát, mert az apukája allergiás rájuk, ezért a lány izgatottan várta, hogy kikeljen. A férfi elmondása szerint ez a familiáris egy két fejű, sötét szőrű macska, a tojással megegyező világos csíkokkal, és azzal azonos köd pászmákkal a fején, s a kellő idő elteltével majd felnő, és kicsit átalakul. A lány már ki is gondolta hogyan fogja hívni: Éjfél.

Még néhány órát töltöttek a könyvtárban. Keró türelmes volt, és kedves, ami megnyugtatta Anneliese-t, így nyíltabban beszélt vele. Úgy tűnt a férfit igazán érdekli a mondanivalója, figyelmesen hallgatta végig, bármiről is volt szó.

– Ki tudjátok deríteni, hogy a tündék melyik fajába tartozom?

– Hát, ez elég nehéz, tekintve a különleges ismertetőjegy hiányát. De Ykhar már végzi a kutatómunkát. Talán talál valamit – Annaliese bólintott, s mielőtt a férfi a dolgára indult volna, megkérte, hogy adjon neki valami könyvet a tündékkel kapcsolatban. Ez fölött ült most a lány, az ablakon beeső napfényben fürödve. Egészen addig fel sem kelt, míg el nem érkezett az ebédidő, s később is visszatért olvasni. Egyedül akkor hagyta abba, mikor a betűk táncot kezdtek járni a szeme előtt. Kinyújtóztatta a végtagjait, és elvett az asztalról egy papírt meg egy tollat. Rajzolnia kellett. De hogy mit, azt nem tudta, csak hagyta, hogy a keze irányítása az íróeszközt. A kristályszellemének kecses női alakja körvonalazódott ki a papíron. A lány elmaszatolt az ujjával egy vonalat, majd jobban szemügyre vette. Egész jól sikerült. Talán még kellene…

Anneliese megdermedt. Az ölében a papírral fordult körbe. Nem volt rajta kívül senki a könyvtárban, csak halk morajlást hallott… és az azon felülemelkedő suttogást. Ezek szerint nem álmodta az este. Tényleg hallotta. De honnan jöhet? A lány letette a rajzát. A könyvespolcok magasak voltak, és roskadásig voltak tele pakolva különböző olvasmányokkal. Hiába járta körbe kétszer is a termet, átnézve minden apró szegletet, nem talált senkit. Az is elképzelhető, hogy nem innen jön.

A lány végig ment a csarnokon, figyelmesen hegyezve a fülét. Olyan volt, mintha mindenhol hallotta volna, de mégsem. Végezetül a Kristályteremben kötött ki. A helyiség üres volt, csak a kristály halvány kék fénye pulzált. És a suttogás is felőle jött, egyre erősödve, ahogy közelebb ért. A bőre vibrált, melegség kúszott fel a tenyerén: két centire volt az ujjaitól a kristály.

– Mit csinálsz itt?? – Miiko parancsoló hangjától összerezzent, és hátrébb araszolt. A rókalány összevont szemöldökkel nézett rá.

– Én csak… – nem tudta, hogy elmondhatja e, hogy suttogásokat hallott. Megbízhat vajon Miikóban? – Téged kerestelek.

– Igen? És akkor miért látszott úgy, hogy megakarod érinteni a kristályt? – a lány megvonta a vállát.

– Nem is tudom. Olyan… impozáns.

– Tudom. Sokan épp ezért akarják megszerezni – Miiko hátra pillantott a válla fölött. A többiek sorjáztak be az ajtón, Nevra kivételével. – Remek. Mindenki itt van, aki kell. Anneliese, Ykhar ad neked tiszta ruhát, amit feltudsz venni. Öltözz át az edző ruhádba, és menj Valkyonnal. Amint Nevra végez a szobáddal, átvesz.

– Edző ruha? – a lány értetlenül pislogott. Edzenie is kell?

– Igen. Habár az Árnyék gárda tagjai nem a harcra specializálódtak, fontos, hogy jó formában legyenek, és megtudják védeni magukat. A te eseted elég egyedi. Nem tudjuk hogyan, de sikerült megölnöd azt a Ziláltat, így ha végeztél az alapokkal, Valkyon megtanít fegyverforgatni.

– Fegyverforgatás?

– Csak a szavaimat tudod szajkózni? – szólt bosszúsan Miiko.

– Bocsánat… én csak… oké – Anneliese beletörődetten követte Ykhart, aki végig vezette a folyosón, be az egyik szobába. Ez sokkal barátságosabb, és melegebb volt, mint Alajéáé. Tavaszias hangulata mosolyra késztette a lányt.

– Itt vannak a ruhák. Két váltó, meg az edző. Később természetesen majd tudsz venni másikat.

– Köszönöm!

– Itt akár át is öltözhetsz. Kimegyek a folyosóra, és akkor átveheted – Ykhar arca kipirult, ahogy levegő nélkül darálta a szavakat, egy idő után teljesen eltérve a tárgytól. A lány igyekezett figyelni, de egy idő után elvesztette a fonalat.

– Hé, oké! Nem sokat értettem abból, amit mondtál, ne haragudj!

– Ó! Bocsánat! Hajlamos vagyok gyorsan beszélni, és elcsapongani. Nyugodtan szólj rám! Akkor most kimegyek – a lány magára maradt a szobában. Tulajdonképpen nem zavarta volna, ha Ykhar nem megy ki. Már megszokta, hogy bámulják a hege miatt, még ha úgy érezte, hogy nem is szívesen mutogatja. Zavarba ejtő volt, de szinte már az élete részévé vált, amikor átöltözött a testnevelés órákra.

Átcserélte a ruháját egy rövidnadrágra, és egy pántos topra – szerencsére elég jól takart –, egyedül csak a tornacipőjét nem. Kizárt, hogy abban a szandálszerűségben vagy a csizmában eddzen. Még azt se tudta, hogyan fogja bírni. Sosem végzett kimerítő fizikai munkát, tesi órákon sem engedték, hogy túl terhelje magát, következésképpen nem volt valami jó formában. Pedig minden jóra fordult, és másra sem vágyott, mint hogy keményen eddzen, és érezze azt a sajgó izomlázat, mint mindenki mást. De féltették. Mindig féltették.

A nap magasan járt az égen, mikor kiért Valkyonhoz. A fiú nyugodtan, kisterpeszben álldogált az egyik pad előtt.

– Itt vagyok – a fiú csak bólintott – Mivel kezdjük?

– Bemelegítéssel.

– Bemelegítéssel?

– Igen. Fontos része az edzésnek. Fel kell készíteni a testünket, mind lelkileg, mind fizikailag. Az ízületek sérüléseinek a lehetőségét is csökkenti.

– Rendben – így hát a lány ezt tette. Percekig végezte a körzést, és guggolásokat, míg Valkyon nem szólt, hogy elég. Utána tíz kör futásra ítélte.

– Tíz kör? – Anneliese nagyot nyelt. Sosem futott még tíz kört, de az osztálytársaitól mindig azt hallotta, hogy kínszenvedés, és lehetetlen végig futni. Hacsak az ember nem olimpiai világbajnok. Talán felkéne hoznia a dolgot a fiúnak, azonban nem akarta, hogy gyengének tartsa, aki megijed a kihívásoktól. Mert nem ijedt meg. Szerette a kihívásokat. És itt legalább egyenlőfélnek kezelik. Tehát a lány egy nagy sóhaj kíséretében búcsúzott a fiútól, majd neki lódult lefutni a tíz kört.

Anneliese trikója megnyirkosodott a verejtéktől. Copfba font haja a hátát verdeste, a lábaiba fájdalom nyílalt minden egyes lépésnél. A szíve heves ütembe verte a mellkasát, úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat. De nem ijedt meg. Tudta, hogy ez normális, csak a teste fáradt el a megerőltetéstől. Pedig még volt öt köre. Öt hosszú, kínnal eltöltendő köre. Már kezdte kicsit hiányolni a szinte végig ült testnevelés órákat.

A hatodik körét fejezte be, mikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Eldőlt a füvön, még a fájdalmasan bevert könyöke sem tudta érdekelni. Csak szimplán örült annak, hogy feküdhet.

– Még van négy kör – Valkyon eltakarta előle a napot, amiért a lány hálás volt. Folyt róla a verejték, és biztos volt benne, hogy a haja csapzott.

– Sajnálom. Ennyit bírtam – lihegte. Ha a fiú azt akarja, hogy befejezze a maradék futást, akkor vonszolnia kell a lányt.

– Azt látom – a fiú mosolyogva pillantott le rá – Megtetted a tőled telhetőt. Ez is elég sok volt első alkalomhoz képest. Ha szorgalmasan edzel, sikerülni fog.

– Köszönöm – Anneliese hagyta, had menjen a fiú. Ő még nem tudott megmozdulni. Csak lehunyta a szemét, és élvezte, hogy az izmai elernyednek. Még a szomjúsággal sem törődött, holott fájdalmasan száraz volt szája. Percekig feküdt a fűben, talán még el is bóbiskolt, csak a halk léptekre figyelt fel. Valaki megbökte az oldalát.

– Nahát! Ennek annyi.

– Ezarel! – szólt Ykhar ideges hangja – Nincs semmi baja! Ugye?!

– De, de. Higgy nekem! Kevésbé bírta, mint gondoltam.

– Még élek! – szólt csakúgy mellékesen a lány.  

– Egyszer mindennek eljön az ideje.

– Ezarel! – Ykhar letérdelt Anneliese mellé. Poharat tartó keze remegett, úgy tűnt mindjárt idegrohamot kap. – Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy… itt egy kis víz! Igyál!

A lány hálásan fogadta el az italt

– Köszi! Mit kerestek itt?

– Téged! Összefutottam Valkyonnal. Épp vizet akart hozni neked, de mondtam, hogy majd én elhozom, mert szólni akartam, hogy kész a szobád.

– Én meg csak kíváncsi voltam, hogy kipurcantál e – rántotta meg közönyösen a vállát Ezarel. A lány fel se vette a csipkelődést. Már kezdett hozzá szokni.

Anneliese remegő végtagokkal állt fel, visszamenve a főhadiszállás épületébe Ezarel, és Ykhar oldalán. A nyúlfülű lány egészen a mosdókig kísérte, majd a kezébe nyomta a ruháit, és tisztálkodószereket. Anneliese boldogan mosta le magáról a piszkot, élvezve, ahogy a hideg víz lehűti felhevült testét. Körülbelül negyed órát töltött zuhanyozással, s további tizenöt percbe telt, míg felöltözött, és úgy ahogy megszárította a haját.

– Nem sietted el!

– Bocsi! – Ykhar megint frusztráltnak tűnt. De hát nem tehetett róla! Még szívesen állt volna a zuhany alatt egy fél órát, de a fejadagokat tekintve, még az is lehet, hogy a vízre vonatkozóan is voltak korlátozások.

– Semmi baj. A többiek már várnak, gyere! – a lány a ruháival a kezében követte Ykhart a szobájáig, aki megállt, és szembe fordult vele a hatás kedvéért. Aztán lenyomta a kilincset.