22. fejezet

Sírba viszem a titkot

Az ebédlőben pislákoló lámpák halk sercegése egyszeriben túlságosan hangos lett. A lány szíve szinte kirobbant a mellkasából. Még mindig nem értette, hogy miért mondta el. Legfőképp miért Ezarelnek, és Valkyonnak? De már nem tudta őket visszaszívni, mintha csak a levegőt tartaná vissza. Remegve sóhajtott egyet, igyekezve kibogozni a két fiú arcára írt érzelmeket.

– Hogy érted azt, hogy az életedet? – Valkyon zavarodottan hunyorított a lányra.

– Ez… bonyolult, nem is tudom, hogy miért mondtam el.

– Nem bízol bennünk?

– Én… ez olyan dolog, amiről sosem beszélek.

– Magyarázd el, kérlek! – szólt Ezarel, arckifejezése hirtelen komollyá vált.

– Csak… volt egy ember, akinek az életemet köszönhetem. Ennyi.

– Ez annyira nem tűnik bonyolultnak. Bár meglehet, hogy egy emberi agynak az…

Anneliese kelletlenül mocorgott a székén.

– Késő van, mindnyájunknak pihennie kéne – szúrta közbe Valkyon, akinek empátia fanyar villanását látta a szemében. Mintha csak megbeszélték volna, Karuto érdes, mély hangja hasította szét csendet, a harang éles kongása pedig a lány fülébe mart. Még akkor is hallotta a visszhangját, mikor némán, mozdulatlanul feküdt az ágyában.

Miért nem tudott erről soha beszélni? Miért érzett késztetést arra, hogy eltitkolja? Mintha egy belső erő akadályozta, cibálta volna, akárcsak a szél a zászlót. Viszont az anyag egy idő után megadja magát, szétfoszlik, míg nem marad belőle semmi. A lánynak kedve lett volna lerajzolni, azonban az álom elnehezítette a szempilláit. A sötétség leereszkedett rá, és lassan elringatta.

A könyvtár ajtaja tárva-nyitva állt, mikor Anneliese odaért. A helyiség a délelőtti nap fényében ragyogott, minden egyes pontot alaposan felmérve magának. Csak Ykhar volt ott, de a hamarosan ő is elhagyta a könyvtárt, egy fontos intézni való miatt.  Így a lány magányosan kóborolt a könyvespolcok között, hogy aztán lekuporodjon az egyik elé, és olvasgassa a levett olvasmányt. Az egyike volt azoknak a könyveknek, amiket megértett, habár a nyelv régiessége így is nehézséget okozott neki. Lassan haladt, s mikor a betűk táncot jártak a szeme előtt, szünetet tartott. Csak ekkor figyelt fel halk suttogásra. Már jó ideje nem hallotta, most azonban mintha egyenesen a fülébe duruzsoltak volna.

Anneliese feltápászkodott, s óvatosan visszahelyezte a könyvet, miközben tekintete ide-oda járt. Legutóbb a kristályterem felől hallotta, de nem volt alkalma ellenőrizni. Gyanította, hogy most sem lesz, hisz kicsi volt annak az esélye, hogy valaki ne lenne a teremben. Ennek ellenére a fülét hegyezve indult az ajtó felé, próbálva megérteni a szavakat, de azok értelmetlen, dallamos masszát alkottak a számára.

– Minden rendben? – Anneliese megugrott ijedtében. Leiftan kellemes, nyugodt hangja szólt mögüle. Tekintete vidáman csillogott, mosolya lecsillapította a lány vadul lüktető szívét.

– Megijesztettél.

– Elnézést. Láttam, hogy elmélyültél a gondolataidban. Nem lett volna szabad hirtelen így megszólítanom téged.

– Semmi gond.

– Min gondolkodtál? – lépett közelebb a férfi.

– Nem fontos.

Leiftan bólintott.

– Megértem, ha nem akarod elmondani. De azt ugye elmeséled, hogy mi történt a hajaddal?

– Azt hiszem, hogy összekéne hívni egy gyűlést. Mindenki ezt kérdezi tőlem. – nevetett fel a lány, de nem bánta, hogy el kell mondania a férfinak. Leiftan társasága megnyugtató volt, olyankor Anneliese mindenről elfeledkezett, még a suttogás is a háttérbe szorult.

A férfi lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette. A lány nem messze tőle foglalt helyet, lábait maga alá húzta, és mesélt. Elmondta, hogy hogyan kergette őket egy falkányi fekete kutya Éabha karjaiba – természetesen a Nevrával történt bizalmas pillanatokat nem említette –, hogy hogyan kényszerültek a folyóba, aztán meg a kalandját a barlangban a szírénnel, végül pedig a visszaútat. Leiftan figyelmesen hallgatta, s mikor a történet végére értek, elmosolyodott.

– Jól áll neked ez a frizura.

– Köszönöm – felelte a lány, arca kellemes pírba borult, tekintete a felé nyúló erős férfikézre villant. Leiftan ujjai finoman végig simítottak a lány állán, szemének elképesztő zöld írisze elbűvölte Annelies-t. Mindig is lenyűgözőnek, és a legérdekesebbnek tartotta a zöld színű szempárt a világon.

– Aggódtam, hogy valami rossz történt. – szólt Leiftan. Szemöldökét összevonta, ujjai lesiklottak a lány nyakára. – Honnan van ez a nyaklánc?

Anneliese értetlenül pislogott.

– Kaptam. Miért? – a férfi zavart arckifejezéssel tanulmányozta. Kérésére a lány levette, hagyva, hogy Leiftan az ujjai között forgassa.

– Ez a kő… olyan, mintha a nagy kristályból lenne…

– Az nem lehet – rázta a fejét Anneliese. Még az e világba való érkezése előtt kapta jóval, kizárt volt, hogy a kristály egyik darabja legyen.

– Nem vagyok biztos benne, de… olyan, mintha az lenne, de mégsem. Eddig nem igazán figyeltem fel rá, most viszont enyhe energiát érzek kiáramlani belőle. – magyarázta a lány értetlen tekintetét látva.

– Én nem érzek semmit.

– Csak koncentrálni kell. Gond lenne, ha elvinném a kristály terembe? Ha ez tényleg az, amire gondolok, akkor azt látni fogjuk.

A lány legszívesebben a fejét rázta volna, végül habozva, de bólintott.

– Nyugodj meg! Ígérem, visszakapod. – Anneliese nem akart zsörtölődni vele, hogy ha kiderül, akkor oda kell adnia. Bízott a férfiban, és biztos volt benne, hogy nem lehet a kristály része az a kis ékkő a nyakláncában.

Anneliese a férfi oldalán lépett be a kristályterembe, szerencsétlenségesre, azonban nem csak Miiko volt ott, hanem mind a három gárdavezető is. Érdeklődő pillantásokkal követték őket, ahogy melléjük sétáltak. Nevra tekintete mintha a kelleténél hosszabban időzött volna a lányon, homloka zavartan szaladt ráncba. Anneliese a szemét forgatta, ennek ellenére jól szórakozott magában a fiú reakciója miatt.

– Anneliese, Leiftan, mit kerestek itt? – húzta fel a szemöldökét Miiko.

– Csak ellenőrzők valamit. – válaszolta a férfi, majd közelebb lépett a kristályhoz, magasra emelve a nyakláncot. Az eddig elcsitult suttogás most újra a lány fülét cirógatta, hangosabb volt, mint eddig. Sejtelmes, és követelődző hangok törtek a magasba, együtt vibráltak a nyaklánc ékkőével. A nagy kristály halvány kék fénye körülöttük táncolt, melegsége simogatta a bőrüket.

Anneliese ámulva meredt a nyakláncára. Még sosem történt ilyesmi, pedig többször járt a kristály terembe vele. Vajon mi változott meg? És mi történik pontosan?

– Mi a fene ez? – kérdezte értetlenül Ezarel.

– Nem tudom – rázta a fejét Leiftan, lassan feléjük fordulva. – Anneliese nyaklánca vibrálni kezdett. Sosem tapasztaltam eddig, de akkor úgy tűnt, mintha ez az ékkő a kristály egy darabja lenne.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Miiko, pillantása szigorú volt. A lány a láncáért nyúlt, mielőtt valaki elkobozhatta volna. Érezte a bőrébe ivódó vibrálást, a meleg kellemesen bizsergette, míg lassan el nem tűnt. A terem lecsendesült, a suttogás édes zsongássá szelídült, aztán lassan elült.

Anneliese megvonta a vállát.

– Nem csináltam semmit. 

– Ez érdekes – Valkyon merengve nézte a lányt.

– Nem értem. Ide jön ez, és hirtelen minden a feje tetejére áll.

– Nem lehet véletlen, ahogy az sem, hogy csak ő tudja a Ziláltakat megölni.

– Anneliese, honnan van az a kristály darab? – Miiko úgy tűnt kezdi elveszíteni a türelmét. A lány bizonytalanul lépett egyet hátra.

– Nem tudom. Kaptam.

– Kitől? Ki volt az?

– Nem tudom!

– Hogy nézett ki?

– Nem tudom, nem láttam, nem engedtek a közelébe – rázta a fejét a lány, szíve vad dobogása szinte szétfeszítette a mellkasát. Az emlékek lassan utat törtek benne, hatásuk most intenzívebb volt a lányra. Látta maga előtt a szüleit, ahogy fölé hajolnak, ahogy kezük aggódon szorítják az ujjait, ahogy a feje lassan oldalra fordul, mert valami arra csalogatta, vonta őt. Látta, ahogy megpihen a tekintete az ágy mellett elhelyezett kisasztalra fektetett láncra.

– Mi? Ezt meg, hogy érted?

– Lehet, hogy megőrült – szúrta közbe Ezarel.

– Anneliese, nyugodj meg – Nevra finom megérintette a hátát, de nem érzett semmit, csak enyhe zsibbadtságot.

– Nem tudom, oké? Nem tudom, mert halott volt!